Jótékonykodás: önreklám, vagy nemes gesztus?

AE65AF69618358E1C9A69B88ACE51Az utóbbi időben leginkább két dologról szólt az NFL: a draftról, valamint arról, hogy ki hogyan verte meg a barátnőjét, mit szívott, vagy milyen egyéb módon szegte meg a törvényt. Szeretnék kicsit mindezektől elvonatkoztatni, ha csak egy kis időre is. Hisz, míg egyes játékosok épp azon fáradoznak, hogy elszúrják az NFL nyújtotta esélyüket, és bálványozott példaképekből gyűlölt antihősökké korcsosuljanak, addig mások emberségből jelesre vizsgáznak.

Még régebben megosztottunk egy videót, amelyet J. J. Watt töltött fel az Instagramjára. A felvételen ő volt látható egy beteg gyerekkel, és azért tette közzé, mert a srác barátai nem hitték el, hogy ismeri a Texans sztárját. Mindez önmagában nem annyira érdekes, gyakran találkozunk ilyesmivel. Ám olvastam olyan hozzászólásokat, amikben elítélik nem csak J. J. Wattot, de az összes olyan sportolót, akik – az írók véleménye szerint – ilyen módon szeretnék a jó hírüket növelni. Valamilyen szinten egyet értek azzal, hogy aki jótékonykodik, tegye azt csendben. Egy nemes célért, ne pedig a hírverésért. De szerintem ebben, az ilyen esetekben többről van szó, mint puszta szimpátia vadászat.

5361198f38c4e.preview-300

Hatalmas a különbség a személyes jelenléttel és mondjuk az anyagi javakkal való jótékonykodás között. A pénzt, támogatást relatíve könnyű odaadományozni. A legnagyobb kihívás az aláírás odafirkantása a csekkre. Pláne, ha az adott személy megteheti. Szerintem össze sem hasonlítható egy vaskos adomány pár, a kedvencünkkel eltöltött perccel, vagy akár egy szimpla kézfogással.

A közszereplők – főleg a sportolók – ugyanolyan emberek, mint mi. De mégis az, hogy látjuk őket a TV-ben, hogy olvasunk róluk a médiában valami megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan dologgal ruházza fel őket. Különbözőséggel, dicsfénnyel ruházzuk fel kedvenceinket (is). Én annak idején, amikor Meskó Zoltán Budapestre utazott, már a tudattól is be voltam zsongva. Pedig nem egy MVP, vagy Hall of Famer játékosról volt szó, hanem „csak” egy sima punter-ről. És ahogy elnéztem a hatalmas tömeget, látva azt, hogy Giants szurkolóktól kezdve mennyien kíváncsiak voltak rá egy ilyen kis országban, ahol az amerikai foci még csak gyerekcipőben jár… egyszerűen csodás élmény volt testközelből megtapasztalni az NFL egy aprócska, kicsiny darabkáját. És nem kétlem, hogy neki is egy élmény volt.

Az ilyen jellegű találkozások kétirányúak és össze nem hasonlíthatóak mondjuk a média napokkal. Hogy csak idei, mondhatni aktuális eseményekről beszéljek: emlékszünk arra a videóra, amikor a kis Panthers drukker fiú megtudta, hogy Steve Smith eligazolt? Milyen reakciót váltott ki belőle? Nem volt ez olyan népszerű felvétel, nem lett tőle híresebb Smith. De felkereste, felkutatta a kis srácot, miután hallott az esetről. Az, hogy ebből tévéműsort kellett csinálni, csak az amerikai média kapzsiságának végterméke,

smith3

Vagy emlékszünk arra, amikor Tillman egy írországi beteg gyereknek küldte el a dedikált mezét, mert megtudta, hogy ő a kedvenc játékosa? Esetleg Andre Johnson 80 másodperces bevásárlásaira? Szerintem ezeket a gesztusokat nem lehet lealacsonyítani unatkozó, semmire sem jó celebek vergődéséhez, csak hogy róluk legyen szó az esti hírekben.

Az offseason alatt én tettem ki a facebookra egy Peyton Manninges videót, amint a gyerekeknek dobált egy denveri iskolában. Ez a Broncos saját önreklámja volt, direkt publikus célzattal. Van ilyen. Viszont, ha egy kicsit visszább megyünk az időben, valamikor február környékére, akkor találkozhatunk egy hasonló, mégis merőben más történettel. Peyton szintén egy iskolát látogatott meg, ahol beszédet mondott. A fellépés után felhívták a figyelmét egy kisfiúra, akinek a családjában szörnyű tragédia történt. Peyton ezek után megkereste a kis srácot, dobáltak egy kicsit, ellőttek pár képet és mindenki boldog volt. Az eset akkor került nyilvánosságra, amikor a szülők egy nyílt köszönőlevelet küldtek neki.

Ebből a szempontból szerintem lényegtelen, hogy az adott közszereplő világgá kürtöli-e, vagy nem az ő kis “jótékonykodását”. A rajongók úgy is megteszik. Mert számukra egy felejthetetlen, örökre szóló élmény. És ez szerintem igaz magukra a sportolókra is. Az a csodálat, az a szeretet, amit egy szurkoló tud kifejezni, kiváltképp, ha gyerekről van szó olyan élmény, amit nem egyszerű elfelejteni.

tempDSC_3570-nfl_mezz_1280_1024

Persze van olyan is, akinek tényleg csak a felhajtás kell. De én úgy látom, hogy azok inkább elmennek rodeózni, mint Ochocinco, vagy hatalmas 12-est varratna a hátukra, mint Gordon. Nem mindenki “fárasztja magát” a rajongókkal. De hiszem, legalábbis hinni szeretném, hogy akik igen, azok empátiából és szeretetből teszik mindezt.