Volt egyszer egy Super Bowl

manningBe kell valljuk, hogy az idény végére annyira szétcsúsztunk, hogy egy épkézláb összefoglalót nem tudtunk összehozni az idei döntőről. Ennek megvannak a maga miértjei, amelyek majd később kiderülnek mindenki számára, de addig is teret engedünk a vendégposztoknak is. Ráti József írása következik.

ÉRZÉSEK A SUPER BOWL KAPCSÁN

Véget ért a Super Bowl. Lassan másfél nap hét telt el. Ha rögtön a meccs lefújása (vagyis konkrétan, amikor elkeseredésemben aludni mentem) elkezdem ezt írni, nagy eséllyel másról sem szólt volna, mint keserűségről, haragról, szomorúságról és tehetetlen dühről. Vannak bennem rossz érzések – a meccsen való rágódás 1-2 hónapig is eltarthat –, ahogy az lenni szokott.

De jól vagyok! Határozottan jól. Megrágtam, és lassan emésztem a történéseket, s bizonyos személyeknek hála gyorsabban megy mindez.

Volt egy csapat, egy végtelenül korrekt sportolóval, vezérrel, szimpatikus, közvetlen, humoros emberrel, aki idén minden létező rekordot megdöntött úgy, hogy két éve 4 nyakműtéten esett át és nemhogy a karrierje, de a normális, egészséges élet lehetősége is veszélyben volt. Megérdemelte volna. Mindazok után, amiket átélt, elviselt és leküzdött, mindazért, amit tett karrierje során: megérdemelte volna. Én tiszta szívemből érte szorítottam. Csakhogy ez nem így működik.

Az első Super Bowl, amit néztem egy NE Patriots – NY Giants meccs volt és ott egyszerűen meghaltam. Ott nem éreztem jogosnak a Giants győzelmét. Nagyon nem. Ahogy sokan nem érezték jogosnak a Patriots győzelmeit a kétezres évek elején, vagy végtelenül sajnálják, hogy a Vikings Favre-al és Adrian Peterson-al nem lett bajnok. És eljutottunk oda, hogy igen: ez a sport kegyetlen. Olyan játékosok, korszakos, extraklasszis zsenik, mint Urlacher, Champ Bailey, Randy Moss és még a végtelenségig sorolhatnám, soha nem nyertek, míg egy Eli Manningnek két gyűrűje is van.

Peyton megérdemelte. Ahogy Wes Welker is. Ám ahogy láttam a Seattle-t játszani: azt a lelkesedést, azt az akarást, ahogy meghaltak a pályán a sikerért, míg a Broncos leblokkolt… Nincs szívem sajnálni tőlük a győzelmet. Sőt! Örülök, hogy nyertek, mert maximálisan megérdemelték. És bár ellenük drukkoltam, bár meccs alatt nem éppen így gondoltam, gratulálok nekik és minden tiszteletem az övék. Hagyomány nálam, hogy a SB győztes csapat egyik tagjának a mezét megveszem (ha már van, akkor a másik döntős, és így tovább). Richard Sherman tudott méltósággal nyerni:

“Peyton a legnagyobb klasszis ember és játékos, akivel valaha találkoztam. Olyan sokat tanulhatnék tőle! Köszönet, hogy jó vetélytárs és jó ember vagy. Semmi értelme, hogy őt bántsuk, kérlek benneteket, Seattle szurkolók, most csak élvezzük a sikerünket. Ő még továbbra is jövőbeli HOF (Hall of Fame ) játékos.” 

broncosNincs bennem harag! Nem haragszok Manningre, a falra, a védelemre, a csapatra. Én büszke vagyok rájuk azért, amit elértek idáig, köszönöm azt a sok boldog órát, amit okoztak nekem és örülök, hogy egy ilyen korszakos irányító legenda legszebb, legnagyobb, történelmi éveit figyelemmel követhettem.

Igen: ő az MVP. A legértékesebb játékos. Számomra a vita eldőlt! A legértékesebb játékos az, aki olyan nagy klasszis, aki mentálisan és a pályán is vezér, olyan kivételes képességekkel, amelyek egy dilettáns edzői kar ellenére is képes a hátán vinni a csapatot. Ilyen volt AP2000 az „add APnek a labdát”- game plannel tavaly és ilyen volt Manning mindig is. Ilyen volt Brady, amikor a kezébe adták a labdát, az irányítást és 18-0, ilyen volt Rodgers is, amikor 15-1es szezont futott. És a közös ezekben a játékosokban az, hogy egyik sem akkor nyert Super Bowlt, amikor a legjobb volt. A Super Bowlt nem a védelmek nyerik, hanem a CSAPAT. Ahogy Ibrahimovic sem tudott BL-t nyerni, mégis szárnyalt a gyengécske Milannal, ahogy Messi sem nyert BL-t, amikor 100 gólt lőtt. A Csapat!

Manning az MVP és ameddig ő MVP lesz, nem fog Super Bowlt nyerni. Egyedül nem lehet mindenkit legyőzni, még neki sem. Ezt a bajnokságot nem Manning vesztette el. Nem! Manning volt az, aki nem tudta megnyerni!